Az utóbbi évtizedekben egyre jobban elmélyült a Duna-Tisza-köze vízhiánya, mely annak fényében érthető nehezen, hogy két folyó által közrezárt, ártereikkel érintett, rossz lefolyású, sőt jellemzően lefolyástalan domborzati viszonyokkal jellemezhető, ezért vizekben gazdag táj volt.
Dukay Igor írása
A táj kiszáradásának alapvetően antropogén okai vannak: a folyók szabályozása és a folyók közötti területek lecsapoló és vízelvezető csatornákkal történő behálózása a 1800-as évek közepétől kezdődően. A beavatkozások az 1970-es, 1980-as években újabb lendületet vettek, mint arra kecskeméti kutatási területeink tájtörténeti vizsgálata mentén is fény derült. Az utolsó megmaradt buckaközi tavak ekkortól, a Ménteleki-csatorna megépítése után, száradtak ki. Jelenleg egy olyan átfogó állami beruházás látszik kibontakozni, mely elvei hasonlók a korábbi lecsapolási munkák megoldásaihoz annyiban, hogy a vízpótlást tájon kívül lévő víz bevezetésével, árkok építésével igyekeznek megoldani. A vízpótlás fókuszában nem a táj áll, hanem a nagy kiterjedésű szántóföldek öntözéses vízellátása.
Ha kiindulunk abból, hogy az Alföld tekintélyes része vizet odavezető árok nélkül bővelkedett mocsarakban, lápokban, szikes tavakban évezredeken át, akkor felmerülhet bennünk, hogy ez csak a tájra lehulló csapadékból, annak helyben maradásából származhat (a folyók árterei által érintett területeken természetesen az árvíz is „bevételi forrás” volt). „Kiadási oldalon” pedig azt látjuk, hogy a felszíni vízlevezetés teljes mértékben gátolt volt, ahogy a felszín alatti elszivárgás is – miközben a vizet kiválóan vezető homokos tájban vagyunk.
Azzal, hogy az addig a tájban hosszan, sekélyebb mederrel kanyargó folyóknak keskeny, mély, kiegyenesített medret ástak, azzal, hogy az árkok, csatornák nélküli tájban egyenes, keskeny és mély árkokat hoztak létre, a felszíni vizet elvezették, az áradások által érintett („vízpótolt”) területek kiterjedése nullára csökkent, a talajvízszint mélyre szállt. Sőt, a talajvízszint süllyedése nem állt meg, folytatódik… Továbbá, „belépett a képbe” a klímaváltozással járó szélsőségek gyakoribb megjelenése, az aszályhajlam növekedése és a villámárvizek gyakoribbá válása.
Az Alföld kiszáradásának nagytáji léptékű oka ezért az árokásás, az a mögötti társadalmi és gazdasági ok pedig a mezőgazdasági, ipari és infrastruktúra fejlesztés igénye. Ha az első beavatkozások korát, a motivációkat nézzük, meg tudjuk érteni elődeinket: Az ő szemükben az Alföld használhatatlan (az akkor már kibontakozni vágyó ipari léptékben művelhetetlen), árvizes, belvizes, rosszul járható, veszélyes vidék volt, ahol a betyárok és a malária uralkodtak.
A korábbi tájhasznosítási formák mögött már akkor sem állt ütőképes társadalmi és gazdasági bázis, ezért a csatát a mezőgazdasági nagyvállalkozók (pl. Széchenyi István) nyerték meg, akik a kor műszaki megoldásait alkalmazó mérnökökkel a tájból hatékonyan kivezették a vizet. A jelenlegi vízgazdálkodási gyakorlat továbbra is a vízelvezető, lecsapoló árkok rendszerét tartja fenn és bővíti, nem számolva azzal, hogy a keskeny és mély árkok szükségszerűen minden egyes lehulló és talajba szivárgó esőcseppet a növények számára el nem érhető mélységbe vezetik. Magam már egy 1980-as évekbeli vízgazdálkodási tudományos folyóiratban megjelent cikkben olvastam, hogy a keskeny és mély árkokat széles és sekély árkokra kéne átalakítani, és azokban gyepgazdálkodást kellene folytatni. A cikkben foglaltakat egyelőre nem fogadták meg…
Világos, hogy egy sekélyebb árok kevésbé süllyeszti a talajvíz szintjét és kevésbé mélyre vezeti a beszivárgó csapadékvizet, ezzel táji szinten (vagy tájrészlet-szinten) a vizet jobban megőrzi.
A gyepes árok további előnye: A vegetáció földfelszín feletti és különösen az alatti része, a gyökérzettel átszőtt, vizet szivacsként tároló, szerves anyagban gazdag feltalaj a víz tekintélyes részét a talajfelszínhez közel, vagyis a növényzet számára felvehető magasságban (mélységben) tárolja, tartja vissza tartamosan. Ezzel szemben a szántóföldeken ilyen szerves anyag réteg nincs, tehát a kiterjedt szántók azonkívül, hogy a táj lecsapolásának eredendő okai, „működésük során”, puszta létükkel is szárítják a tájat, azzal, hogy nem tartanak vissza vizet (a természetalapú vízmegtartásnak természetesen nem a gyepes árok “a módszere”, hanem egy olyan módszer, melyet a hivatkozott forrásmunka említ; a valódi természetalapú megoldásokra alább hozok példát).
Ha csak műszaki („szürke”) megoldásokban gondolkodunk, akkor a vízhiányt máshonnan elvett vízzel pótoljuk. Ez a megközelítés eleve kizárja, hogy az itt lehulló csapadékot valamilyen formában visszatartsuk (1. sz. fő probléma), és vizet máshonnan veszünk el (ahol látszólag sok van, de attól még szükség lehet rá; 2. sz. fő probléma). A 3. sz. fő probléma az, hogy újabb árkokkal, vagy meglévő árkok bővítésével az árkok már fent leírt tájszárító hatását továbbnöveljük. A tájszárítás mértékét jelenleg is nehéz kompenzálni, egy további nagyobb léptékű beruházás káros hatásait pedig a későbbiekben még nagyobb ellenlépésekkel kellene mérsékelni. Megszüntetni nagy táji szinten már nem lehet, tájrészlet léptékben azonban lehet sikereket elérni. A 4. sz. fő probléma pedig az, hogy az új, bővített árokrendszer tervezése, kiépítése és üzemeltetése rendkívül költséges.
Ebből fakadóan minél későbbi fázisban áll meg a csak szürke megoldásokat alkalmazó vízpótlás, nem csak a kárai, hanem a helyreállítás, kompenzálás költségei is annál nagyobbak lesznek. Ezért most, a tervezési-engedélyeztetési fázisban, az első kapavágás előtti történelmi pillanatban kell megállítani és kék és zöld infrastruktúra elemekkel, természetalapú megoldásokkal kiváltani, kiegészíteni az elgondolást:
A tájat lecsapoló árokrendszer szakaszos átalakítása szükséges, annak érdekében, hogy a helyben lehulló csapadékvíz beszivároghasson, a talajvízszintet táplálja, idővel emelje.
Még mindig fellelhetők olyan elhagyott folyómeder-maradványok, Kecskemét esetében lefolyástalan medencék, hajdani szikes, lápos és mocsaras tavak medrei, melyek kiszáradtak. A lecsapoló árkok jellemzően ezeken haladnak keresztül, ezért adódik az, hogy e természetes mélyvonulatokon áthaladó árokszakaszokat akár teljesen, vagy részlegesen feltöltsék. Ilyen jellegű beavatkozások már az Alföldön is történtek, élőhelyrehabilitációs céllal, de látni kell, hogy a táj általános vízellátása érdekében is hasonló megoldás szükséges. A zsilipek, küszöbök árokba építése, meglévő zsilipek elzárása is hoz eredmény, egyúttal könnyebben érthető, lehatárolható műszaki feladat, mindazonáltal az árokmedrek részleges vagy teljes feltöltését, szükség esetén szélesítését, és minden esetben a meglévő természetes mélyedések bevonását javaslom.
Bizonyos, hogy az árkok szélesítése, a mederfenék emelése, a vízjárás megváltozása a szomszédos területeket is érinti: A talajvízszint magasabbra kerülése a mélyebb részeken a szántóföldi művelés korlátozódásával járhat, de
1. helyette a vizet jobban tűrő gyepművelés javasolt az érintett területrészeken,
2. a magasabb térszínek szántó több vizet kapnak – de öntözés és azt kiszolgáló beruházások költsége nélkül!
A nagyon száraz magasabb térszíneken is csökkenhet az aszálykockázat, de művelési ág váltáson ott is el lehet gondolkodni. Az itt leírtak alapvetően érintik a szántóföldi gazdálkodást, de látni kell, hogy a nagytáblás, domborzati, vízrajzi adottságokat semmibe vevő, azokat (mindannyiunk és a saját kárára) maga igényeire alakító, tájat elszegényítő, megerőszakoló szántóföldi művelés az, ami a károkat elsődlegesen okozza.
Ennek a fenntarthatatlan (vagyis környezeti, társadalmi és gazdasági szempontból drága, és ezen az áron egy szűk körnek hasznot hozó) művelési formának a további támogatását szolgálja a más tájból idevezetni tervezett öntözővíz. Ha burkolt öntözővíz-árkokkal a hozam egy része nem is szivárog el, a párolgás is csökkenteni fogja a hozamot. Az öntözés technológiájától függően további párolgási veszteség jelentkezik, a nyers, vizet szivacsként megtartó szervesanyagtól mentes szántóföldi homokon pedig a víz beszivárog.
Kérdés, hogy kell-e ezt a luxust a társadalomnak és a környezetnek megfizetni, akkor, amikor a kiszárított vizes élőhelyek láncolata még megtalálható a tájban, általuk a víz visszatartható, szikkasztható, párologtatható a mélyvonulatokban, laposokban, holtmedrekben és a klímaváltozás, az arra válaszoló külföldi példák sokasága más irányba mutat?
A túl nagy erőforrásokkal művelt területek helyén szántó-gyep-művelési ágváltás ugyancsak szükséges, és nem ördögtől való egyes területrészek Természetnek visszaadása sem, ha már a táj több mint 90 %-át elvettük tőle.
Az Alföld nem egy ültetőközeg, egy üvegház, ahol szervesanyagot (nem) pótló műtrágyával, csövön érkező vízzel, technikai alapon termelünk, hanem Magyarország területének jelentős része, sajátos táji, természeti értékekkel (pl. szikes tavak, lápok, mocsarak, erdős sztyep, ligeterdők, homokbuckák), melyet egyoldalúan, technokrata módon használunk – túlhasználunk.
A már meglévő keretfeltételek egy része olyan kötöttséget jelent (ld. települések, utak), hogy a természetalapú megoldásokat nem lehet mindenhol és maradéktalanul alkalmazni. Sok esetben szürke megoldásokkal kell kombinálni a kék és zöld megoldásokat, de viszont is. Számos esetben látszik, hogy a szürke megoldások is elérték alkalmazhatóságuk határait, és természetalapú módszerekkel lehet és kell kiegészíteni őket. Ilyen pl. a belterületi csapadékvizek helyben tartását szolgáló esőkertek, melyek telepítésében Kecskemét élen jár. Ilyen a szintén sok településen gyakori gyepes árokrendszer. Kevés a hazai példa a zöldfelületek terepsüllyesztésére és a „kocka”-alakú záportározók természetesebb kialakítására is, de ez utóbbiakkal (gyepes víztározókkal) már sok helyen találkozunk autópályák és ipari területek mellett.
Ugyancsak kombinált megoldásokkal lehet a vizet szállító, alacsony természetességi állapotú vizes élőhelyként funkcionáló árkokat, csatornákat élőbbé tenni. Ilyen pl. a Csukás-ér kecskeméti szakasza, mely teljes egészében mesterséges vízfolyás. Vízhozamát városi burkolt felszínekről érkező csapadékvíz, tekintélyes mennyiségű dekantvíz, tisztított szennyvíz, kevert termálvíz alkotja. A tájat, hajdani vizes élőhelyeket megcsapolja. Alsó szakaszán, a használt víznek köszönhetően állandó vízfolyás, melyben és mentén bejárásunkkor halakat, védett kétéltűeket, madarakat, ízeltlábú fajokat figyeltünk meg. Természeti állapotát – és minden más mesterséges vagy átalakított vízfolyás állapotát is – nagyban lehet javítani ökológiai szempontú, természetalapú tervezéssel, melynek haszonélvezője a Természet mellett Kecskemét lakossága is lehetne, aki értékesebb, természetesebb, több zöldfelülettel gazdagodhatna.
Az eddig leírt ökológiai, természetalapú szakmai szempontok, lehetőségek és igények annak mentén merülnek fel, hogy Hazánk az EU-os előcsatlakozás keretében elfogadta a Víz Keretirányelvet, mely kifejezetten előírja a műszaki tervezés mentén az ökológiai célok figyelembe vételét. Ugyancsak ilyen célokat fogalmaz meg az árvízvédelmi beruházások tervezésével kapcsolatban az Árvízi Irányelv. A természetvédelmi törvény már korábban is megfogalmazta a tájak, élőhelyek, vizek általános védelmét, helyreállítását. Az Európai Tájegyezmény a tájak védelmét és rehabilitációját fogalmazza meg. A „Zöldítés” EU-s programja a mezőgazdasági táj természetesebbé tételét szorgalmazza. Ezen szakmai és jogi iránymutatásokkal összefüggésben számos műhelymunka, konferencia szerveződik, egyre nagyobb a hazai jó (és sajnos rossz) gyakorlatok száma is.
Az utóbbi évtizedekben ilyen szemléletű tevékenység hazánkra nézve tehát jogilag is kötelező érvényű. Milliárdok álltak rendelkezésre pályázati forrásokból és a közeljövőben ugyancsak euro-milliárdok fogják segíteni azokat, akik természetalapú megoldásokkal szeretnének egy természetesebb, fenntarthatóbb és olcsóbb jövőt hagyni gyermekeikre, unokáikra.
Dukay Igor
1996 óta foglalkozik patakok, köztük települési szakaszok revitalizációjával, mint tervező, oktató, kutató, szerző. Természetvédelmi mérnök, természetvédelmi szakértő, biológia-földrajz szakos tanár. Számos kiadvány, cikk szerzője, szerkesztője, egyetemi vendégelőadó (SZIE, BME), az MSZE 12333/2010 kidolgozója. Szakdolgozatát a témában írta 1996-1998. között az ELTE-n. Doktori kutatásának (MATE) témája egy városi patakszakasz folyamatalapú revitalizációjának medermorfológiai, florisztikai, faunisztikai összefüggéseinek vizsgálata, a lehetséges műszaki megoldások kidolgozása. Tevékenysége kiterjed középhegységi, domb- és síkvidéki vizes élőhelyek, Dunaágak, szikes tavak, mocsarak, lápok helyreállítására is. Dukay Igor vállalkozása a RENATUR 2005 Bt. (www.renatur.hu )
